Ezen a reggelen izgatottan készültünk a túrára. Nem akármi dolog volt betervezve. Nem egy drive-in, se nem egy enyhe séta, hanem egy komoly 15 km-es hosszú gyaloglás egy ládáért és egy pecsétért nekem. A láda egy félúton lévő hely, a Vörös-sziklák voltak. A pecsét pedig az én kedves OKT-m egy újabb hiányzó darabja. Mert a Kék túrát is csinálgatom szerényen.
Szóval a szokásos kis csapat indult a láda és pecsét megszerzésére, kiegészítve Kicsi barátnőjével Renivel, aki éppen szabad volt ezen a hétvégén, és kedvet érzett ahhoz, hogy velünk tartson, vesztére. De erről majd később.
Az út Úrkúton, az Őskarsztnál kezdődött. Itt már jártunk régebben, így nem térek ki rá. A pihenőnél készülődtünk a túrára. Hátizsákok fel, készülékek be, kutya indít...
Ottó most is vezette a csapatot az ösvényen. Ő a kék jelet követte, mi meg őt próbáltuk. Először a sziklásból egy kavicsos faluszéli útra értünk, ahol a környékbeli kutyák rögtön elkezdték fenyegetni a mi hősünket. Lassan aztán elértük a falu szélét, amelyet egy széles legelő követett. Mi nyílegyenesen átvágtunk rajta, hogy lerövidítsük az utat. Reméltük, hogy nincs egy kiéhezett bika a közelben, aki úgy gondolja, hogy ez bizony az ő területe. Szerencsére nem jött senki és semmi míg átértünk. Beérvén lassan a túloldali erdőbe egyre beljebb merültünk a félhomályban. Az erdő alatt szépen ereszkedtünk lefelé a völgy felé. Mellettünk „csendben” vágták a fát a "jómunkásemberek", akik előbb kiszúrtak minket, mint nekünk esélyünk lett volna valamit is megpillantani. Fejszére támaszkodva alaposan megnéztek minket míg takarásba nem kerültünk a következő kanyarban. A kanyar után egy kellemes tisztásra értünk, ahol jobbos kanyar után elértünk ahhoz a helyhez, ahol a láda rejtőzködött. Jó húsz méterre az úttól jelölte meg a GPS a ládát. Ekkor kezdtük el a fejünket vakarni, mert rájöttünk miért is nevezték el a helyet úgy ahogy. Ha valahol látni embermagas csalán erdőt, na akkor az itt van. Lassan és óvatosan indultunk be a sűrűjébe, mivel sehol nem láttuk elejét vagy végét a csalán-rengetegnek. Nyár lévén csak póló és rövidnadrág volt rajtunk, ezért annak az esélye, hogy csaláncsípés nélkül ússzuk meg a nullához konvergált. Valahol ezer csípés környékén abbahagytam a számolást, és megadtam magam a természetnek. Szerencsére nem volt sok hátra az útból így végül átértünk. Felmásztunk a domboldalon a láda felé, ahol rövid keresés után sikerrel is jártunk és megtaláltuk a kincset. Regisztráltuk ittjártunkat, majd visszarejtettük és azon az úton ahol bejöttünk elhagytuk a terepet.
Következő úticél a láda után Kislőd volt. Tovább sétáltunk a murvás úton, hallgattuk és lestük a madarakat és élveztük a napsütést. Az út lassan lejteni kezdett a fél órás gyaloglás után, és meredeken egy völgybe tartott. Kiérvén a fák közül megpillantottuk a közeli kalandpark első mesterséges építményit, majd lassan a lakóházak is láttatni engedték magukat. Mi a vasútállomást kerestük, ami nem volt nehéz dolog, mert a felsővezetékek és a vasúti sín elárulta, hogy merre is kell induljunk. Ide csak 1 pecsétért jöttem, hogy belenyomhassam a kéktúrás igazolófüzetembe, hogy Úrkút-Kislőd szakasz becsülettel végiggyalogolva. A forgalmistát kellett elkapnom, hogy adjon pecsétet, mert hétvége lévén erre még a madár sem jár. A sikeres pecsételési akció után visszagyalogoltunk a kalandpark elejéhez, aholis egy padnál vertünk tanyát és ettünk ittunk amink csak volt. Még Ottó is kunyerált magának egy kis szendvicsdarabot. Elnézegettük az előttünk lévő emelkedőt és arra gondoltunk, milyen megpróbáltatás is várhat még ránk. Azért lassan-lassan de nekivágtunk. Az elején még ment is a dolog, de amikor már az emelkedőnek csak nem akart vége lenni - annál inkább nekünk -, egyre többször kellett megállnunk pihenni. A nap is egyre forróbban sütött. Nem is bántuk volna, ha elbújik valami felhő mögé. Rendületlenül haladtunk előre. Lassacskán enyhülni kezdett az emelkedő és felértünk a domb tetejére. Mostanra a Nap is elbújt, és kezdett picit fújni a szél is. A táj egyre szürkébb és sötétebb lett. Enyhe morajt is hallottunk a távolból. Az eső is szemerkélni kezdett. Nem éppen erre az enyhülésre gondoltunk, de meg voltunk vele elégedve elsőre. Az eső épp csak cseppent párat, majd el is állt. Mi azonban nem álltunk meg hanem mentünk tovább a fák között. Egyre sötétebb felhők jöttek, majd esni kezdett az eső ismét. most azonban már nem akart elállni. Lassan de biztosan kezdtünk elázni. Nem volt nálunk semmi eső elleni felszerelés. Gondoltuk beállunk valahova egy fa alá ahol kellően sűrű a növényzet, hogy megvédjen minket. De aztán, meggondoltuk magunkat, mivel már úgyis bőrig voltunk ázva, az álldogálás csak rontott a helyzeten, mert fázni kezdtünk a fa alatt. Így tovább indultunk. Sajna az időjárás nem javult, így mi sem száradtunk. A föld is kezdett felázni, egyre sárosabbak lettünk, ahogy pocsolyákat ugráltunk és kerültünk. Ottó is kevésbé volt már lelkes mint az elején. Egyszer csak visszaértünk a mezőre, ahol a túra legelején átvágtunk. Már éreztük a közelségét a végállomásnak, persze az még jócskán odébb volt. Legalább három km-re. Időbe tellett, de elértük a karsztot, majd utána a kocsit is. Elállt az eső is ennek örömére, gondolta most már eleget szórakozott velünk. A kocsinál cipőt, zoknit egyéb ruhadarabokat cseréltünk, megtöröltük Ottót és elindultunk haza. Ottó teljesen elfáradt. Annyira, hogy állva elaludt.
Mi sem voltunk sokkal jobb állapotban, de azért tartottuk magunkat. Húsz perc alatt otthon is voltunk. Gyorsan forró zuhanyt vettünk, majd mindenki pihenni indult. Ez egy hosszú és fárasztó nap volt. És tizenöt km... (2009.06.28 11:38)
