A megunhatatlan Balaton-felvidék

109. Szent György hegy (GCSZGY)

Ha szombat, akkor geocaching, de legalábbis kirándulás. Ma megint egy szép napra ébredtünk. Elsőként megkérdeztük Ottót, hogy hova menne, de ő mindegy csak csavargás alapon ránk hagyta. Én kedveskedni akartam Kicsinek, akinek a Balaton a Riviéra, ezért ott kerestem ládát elsősorban. Azért, hogy túra is legyen, meg erdő is meg szép is, a Szent György hegyet néztem ki. Úgy gondoltam innen látni lehet majd a Balatont, de mégis erdős, mászós túrázós. Megcsináltuk reggel a szendvicseket, összepakoltuk a hátikat, fényképezőt, és beültünk a kocsiba. Ottó szokás szerint szirénázott, amit mi rosszallóan fogadtunk. Sajnos ezzel nem nagyon tudtunk mit kezdeni. Sikeresen leértünk. Az autót a megadott helyen a kápolna mellett parkoltuk le. Az idő nekünk kedvezett, sütött a nap és melegünk is volt. Ottó felderített, mi a kipakoltunk és megettünk egy szendvicset is, hogy legyen erőnk az útra. Az út kezdete nem tűnt vészesnek, mert kényelmes enyhe emelkedőn sétáltunk felfelé a hegy felé, ellenben a háttérben magasodó falak előre jelezték, hogy nem ússzuk meg ilyen könnyen. Kanyarogtunk, követve a kocsiutat, Kicsi közben irigykedve nézte a balatoni házakat, remélve, hogy egyszer majd nekünk is lesz egy hasonló nádfedeles. Az út haladt tovább és végére érve már földúton a kertek mellett folytattuk. Az út az erdő felé vezetett, ahol keskeny ösvénnyé szűkült és bevette magát a sűrűbe. Egy torony látszódott a fák csúcsa felett. EMMAUS felirattal az oldalán egy kápolna található itt.

Állapota eléggé romos, helyenként veszélyes. Története az interneten olvasható. Bementünk picit körülnézni, de lehangoló látvány. Érdekességként mondom, hogy találtunk benne egy harmóniumot is eléggé romos állapotában. Valamikor itt remetéskedő Ify Lajos építette. Magunk mögött hagyva ezt a komor helyet az erdőben folytattuk a túrát. A sűrűben Ottó érezte a legjobban magát. Szagolt mindent, ami az útjába került. Az ösvény kanyarogva vezetett bennünket a megjelölt pont felé, ahol egy jelszórészlet várt valahol bennünket. Az erdei útról le kellett térnünk, és a fák között, kövek alatt keresgéltük a ládát. Rövid keresgélés után, mialatt felforgattuk az egész környéket, megleltük és gyorsan magukévá tettük a részletet. Ezután folytattuk utunkat, mely kanyarogva vezetett át a hegy oldala mentén a túloldalon lévő turista házig. A turistaház előtti kövek között begyűjtöttük a jelszót, majd lepihentünk a közeli padok egyikén. Megmutattam Kicsinek az OKT-s bélyegzőt is, és elmeséltem neki, hogy az OKT-n ilyenekkel igazoljuk, hogy merre jártunk. A túristaháztól az ösvényünk már keményebb formát öltött, elkezdett meredeken emelkedni. Az orgonák felé vettük az irányt. Tüdőnket kiköptük mire felértünk. Kivéve Ottót, akinek semmi nem állhatott útjába. Felfutott, lerohant, mint egy kis őrült és várta, hogy vegyük fel a tempóját. Na ez nekünk nem nagyon ment. A lépcsőkön mászva időnként meg-megálltunk levegőt venni. A méterek fogytak, mi pedig lassan felértünk a tetőre. Itt pihentünk picit, nézelődtünk, élveztük a kilátást. Itt persze még nem a Balaton felőli, hanem pont az ellenkező oldalon álltunk.

Az egyik mellékösvényen felmászva megkerestük a ládát és begyűjtöttük a következő részletet. Visszatértünk a főútvonalra, és tovább folytattuk immár jelentősen enyhült emelkedővel az utunkat. Húsz perc gyaloglás után aztán kiértünk a tetőre. Ez egy meglehetősen sík terep, füves és kellemes látképet ad a Balaton felé. Kicsi végre láthatta amit annyira szeret. Itt megpihentünk. Ettünk szendvicset, Ottót hagytuk egy picit ásni is. Imádja a pocoklyukakat.

Rövid ejtőzés után a láda keresésére fordítottuk a figyelmet. A leírás alapján megkerestük a helyet, de meglepődtünk, hogy mennyire meredek a fal, ahova a jel vitt minket. A GPS nem tudott pontos jelet adni, ezért itt már csak a megérzéseinkre hagyatkozhattunk. A keresést fent kezdtük, azon a helyen ahol megérkeztünk ide, de én szép lassan lemásztam a fal tövébe. Megnéztem minden bokrot, fatövet, kőhalmot mindent, de nem jártam sikerrel. Kicsi eközben fent elvégezte ugyanezt, de ő sem találta meg. Sok időt töltöttünk a kereséssel, és csak nem lett meg. Feladtuk. Leültünk pihenni. Nem hittük el, hogy ennyire nehéz. Nekifutottunk még egyszer miután átolvastuk a leírást vagy ötször. Az új keresés aztán rövidesen sikert hozott. Megtaláltuk. Persze utólag már egyszerűnek tűnt, de akkor majdnem feladtuk. Mondanom sem kell megkönnyebbültünk. Gyorsan begyűjtöttük a jelszórészletet, majd elindultunk az utat követve immár lefelé a hegyről. Átvágtunk a sűrű erdőn, és egyre lejjebb és lejjebb ereszkedtünk. Az őszi avar gyönyörű színekkel festette le a talajt alattunk. Az egész erdő sárga-narancs-vörös színekben pompázott. Már el is feledtük az előbbi mérgelődésünket. A séta rövidesen visszajuttatott bennünket a civilizációba. Kiértünk egy kavicsos kocsiútra, majd elkezdtek megjelenni a házak is. A legutolsó állomást vettük célba. Ez egy virtuális pont, ahol csak le kell olvasnunk valamit. Reméltük könnyű lesz. Az volt. Miután megérkeztünk a kúthoz, ahová a koordináták vezettek, nagyot ittunk belőle, és Ottót is megitattuk. Itt éreztük, hogy kezdünk fáradni. A lábaink már nem a régiek. Vagy csak puhányak vagyunk. Sebaj. Az aszfaltos úton visszasétáltunk a kápolna mellé, a kocsihoz. Mára elég is volt. Köszönjük a szép túrát, és hogy mindezt késő ősszel szép időben tehettük meg. (2010.11.06 14:00)